Nagyon vártam ezt a filmet. Nemcsak a kritikai fogadtatása miatt, hanem azért is, mert Luhrmann munkássága mindig kicsit kizökkent az egyre inkább a realitás talaján mozgó filmek világából és ez bizony jól esik. Ott volt a Moulin Rouge, a Romeo & Julia, az Australia. Mind remek filmek. Egyszer, a giccs mesterétől.
A Király életéről szóló filmet is úgy ültem le megnézni, hogy akartam, hangulatom is volt hozzá. Érdekelt. Austin Butler tényleg Elvis, Tom Hanks pedig tényleg egy olyan karakter bőrébe bújt, akit ugyan pillanatokra sajnálsz, majd legszívesebben megütnél. A zene csodálatos, még életrajzi filmnek is különleges, csak sok. Egy nagyon hosszú trip ez, ahol a néző egy másodpercig sem tud pihenni, mert minden egyes váltás vagy megnyugvással teli következő pillanat is olyan kreatív vizualitással hangolja át a nézőt a koncertről a nappaliba, a vitákból a szerelem intim pillanataiba, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Oké, ez Bazz. Tőle nem várhatunk mást, de néha levegőt is vennék, feldolgoznám, mi történt tíz másodperccel azelőtt.
Viszont, ezt a filmet nem csinálhatta volna meg más, csak ő. Elvis az ő kezei alatt volt az, akit elképzelünk, a Király kultusza Luhrmann által érthető meg igazán a sok csillogással, a rengeteg ármánnyal, a szerelem, a színpadi show izzgaságcseppjei révén. Ehhez ért, nagyon is és abszolút megérdemelt a 10 perces állótaps Cannes-ban, hiszen minden együtt volt egy jó flash-hez.
