Nem vagyok én kritikus. Alkotó vagyok, legalábbis annak tartom magam. Mégis tollat, illetve billentyűzetet ragadok, mert ez a darab pont azokról szól, akikkel dolgozom egy jó ideje. Beszélgetek velük, folyamatosan e-mailekkel bombázom, ha éppen az a feladat vagy instruálom őket. Mindig is tudtam, hogy a színészlét nehéz. Mind lelkileg, mind fizikailag megerőltető, de ez az előadás mindent átfogóan próbál rámutatni arra, hogy a csillogás és népszerűség mögött mennyi minden lakozik. Figyeltétek: mindent átfogóan, majd mennyi minden. Ezeket a kifejezéseket használtam, mert hogy tényleg minden benne van, ami ezzel a vlasztott életformával jár. Én, aki ismerem ennek egy kicsi szeletét, partvonalról is szimbizózisba kerülve velük, sokszor felnevettem, amikor lehetett, mert vicces volt. Máskor azért, mert ugyan vicces volt, de kínosan az. Nem az előadás színvonala miatt, dehogy: a helyzet realitása miatt. Igen, voltam tanúja ennek, s annak is.
Kiemelni, a színpadon helytállók közül, bárkit lehetetlen, mert mindenki fantasztikus volt. Megvolt minden egyes karakternek, és ezáltal színésznek a maga pillanata. Ráadásul úgy, hogy a főszerepet játszó Tasnádi Bencén kívül mindenki több karaktert keltett életre. Előttük le a kalappal. Pláne Jászai Mari előtt...ezt majd megérted, ha jegyet váltasz a KÁLI HOLTAKra. Technikai felhívás: az előadás 3 óra 45 perc, két szünettel és ne késs, mert nem engednek be. Ennek oka van: színpad elrendezés, tehát érkezz időben. Ha pedig ott vagy, élvezd, mert van mit.
Van, még akkor is, ha sok. Talán ez az egyetlen dolog, amibe bele tudok kötni. Ahogy már előbb is írtam: mindent átfogóan, mennyi minden. Volt, hogy leült a lelkesedésem mellém a székre, miközben végig élveztem, de talán és ez egy nagy talán, mégis egy jó fél óra simán kieshet, mert annyi mindent befogadni, átélni a nézőtérről ugyan kellemes, de fárasztó. Még jó, hogy nem tör ki egy zombi invázió holnap vagy reggel 5-re kell mennem crew call-ra. Nem nagyon lennék észnél, ahogy Alex sem a végén.
