1979-ben a sikolyodat nem hallotta senki az űrben. 1986-ban, hiába a profi katonák és hadászati infrastruktúra jeleneléte, még a fegyverek sem segítettek annyit. Mint kiderült, közben is volt egy találkozó a xenomorphokkal, méghozzá egy emberek lakta planéta felett, egy űrállomáson, miközben Ripley már hibernálva keringett valahol a végtelenben. Fiatalok csoportja próbál bejutni az elhagyott létesítménybe annak reményében, hogy az azon megtalálható technika segítségével elmehetnek az örök sötetséget kínáló otthonuk és a gonosz vállalat rabszolgatartó fogságából. Csakhogy az űrállomás tartogat meglepetéseket, nemcsak a csapatnak, de a nezőknek is, hiszen felbukkan itt sok minden, ami emlékeztet arra a két korábbi klasszikusra, amely közé időben beékelődött ez a történet. Néhol könnyen, néhol nehezebben észrevehető apró jelzések ezek a tisztelet kimutatása végett, amelyet a rendező/író elrejtett a filmben. Fede Alvarezről azt mondani, hogy tehetségtelen, nagy hazugság lenne. Azt mondani viszont, hogy mindent egy filmben akart megvalósítani, már nem valótlan. Nemcsak az első két klasszikust idézi meg, hanem az összes, 1997-ig megjelenet mozifilmből szemezget. Ezzel nem is lenne probléma, mert van, hogy a best of melengeti a szívünket, de itt egy nagyon fontos tényező kárára teszi: az egyediség.
Az első film a nyomasztó, zárt terek miatt maga volt a rettegés, hiszen egy látszólag elpusztíthatatlan ellenséggel kell leszámolni fegyverek és tapasztalat nélkül. A második rész hozta az akcióorgiát, ahol már Ripley tudásának köszönhetően a katonák tudták mivel állnak szemben, csak azt nem, hogy több az idegen és mocskos nehéz ölni őket. A harmadik film visszatér a zártabb terekhez, a fegyverek is hiányoznak. Egyfajta McGyverként küzdenek a xenomorph ellen, hiszen, megint csak Ripley tudja kivel, mivel áll szemben, tehát a tudás megvan itt is. A negyedik rész pedig mindent egybevesz: megint csak úrben, megint csak katonák, megint csak sok idegen és egy, az embert akkor nagyon foglalkoztató tematika: klónozás. Tehát minden rész adott valamit a franchise-hoz, több vagy kevesebb sikerrrel.
A baj pedig itt kezdődik a Romolussal (a kutatóállomás egy részének a nevét takarja): minden van benne, de semmi új. Maximum az emberi kapcsolatok terén, mert a csoportdinamika nagyon is működik, aki idegesító, az tényleg az, aki vagány, tényleg az, aki vezér tényleg az. Ez pedig meg is menti a filmet a teljes copy paste hatástól.
Igen, szívmelengető ennyi idő után megint látni ezeket a rusnya lényeket (nem az emberekre gondolok), kellemes mosoly (nem is egy facehugger) ül az arcodra, amikor meglátod a különböző, emlékeket idéző tárgyakat, feliratokat, hallod a kultikus mondatokat. Jól esik, de várod, mitől lesz ez egy új fejezet, ami miatt szeretni fogod az új Alien kalandot anélkül, hogy egy válogatáslemez hallgatása jutna eszedbe róla, amivel nem vállalsz kockázatot, hiszen ismered. Itt pedig jön a következő probléma.
Ismerjük az eddigi filmeket. Nagyrészt szeretjük is őket, mert mindegyik olyan, ha szabad így kifejezni "alienes". A mostani menet viszont nem az. Van benne minden, ami kell, rengeteg munka, sok SFX, de mégsem illeszkedik a sorba, hiába egy jó filmről beszélünk. Igen, ez egy jó film. Izgalmas, üresjáratok nélküli szűk két óra (ez is egy piros pont), de nem érzem Alien-filmnek és ez azért gond, mert benne volt a lehetőség, hogy az legyen, mégsem lett az, xenomorphok, szintetikusok, karizmatikus szereplők ide vagy oda. Ha és ez egy nagy HA lesz folytatás, szívesen venném, ha megint Alvarez venné kezébe az irányítást, mert nagyon sok téren kiemelkedő a film (technikai kivitelezés, akciójelenetek, vágás, színészvezetés), és ő tudná min lehet javítani ahhoz, hogy egy újabb alkotás felérjen a két klasszikushoz, ha már ez a cél. Márpedig dramaturgiai minőségében is ez legyen az.
