Vagány vagyok. Tényleg. Még a Trónok harcát is végignéztem, pedig...Aztán láttam még sok sorozatot, amitől óvtak agy ajánlották. Mindig úgy vagyok vele, hogy meg kell tisztelni az alkotót azzal, hogy legalább belenézel az alkotásba. Volt, ami másnak bejött, de nekem nem (Légió), ami nekem jött be és másnak nem (Green Book). Most pedig úgy döntöttem, megnézem Ryan Murphy újabb sorozatát. Igen, ő az az elme, aki egy igen előnyös szerződést kötött a Netflix-szel és meg is dolgozik a pénzéért. Körülbelül minden negyedik sorozathoz van köze, ami a streaming felüleleten fellelhető. Extravagánsként tálal hétköznapi témákat vagy eleve avantgard történetet keres. Ami a kézjegye: hétköznapi szituáicók, amelyekbe a karakterei sorsa ágyazza be az extravaganciát vagy a társadalom által még nem teljesen elfogadott életvitelt. Így aztán a Dahmer egy igazi Murphy álomprojekt lehetett.
Adott egy anyagilag ugyan nem, de egyéb okokból kifolyólag zűrös családi háttérrel rendelkező fiatalember, aki az USA egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosaként tett szert hírnévre. Az ő életét és tetteit vitte képernyőre a Netflix méghozzá igen nyers és nyugtalanító módon. A pszichothrillereken edződött nézők persze nem fognak annyira meglepődni és eltakart szemekkel ülni a televízió/laptop/tablet/telefon előtt, de azért egy dolgot ki kell jelenteni: az utolsó epizódon kívül (habár abban is akad gyomorforgató jelenet) minden egyes rész tartogat olyan elemeket, amelyek még a tapasztaltabbakat is fészkelődésre sarkallhatják. Nem az unalom miatt. Inkább ellenkezőleg: nyugtalanító érzés kap el, ami nagyban köszönhető Evan Peters elképesztő alakításának és a remek dramaturigai megoldásoknak.
Kicsit soknak éreztem a tíz epizódot, minden rész hagy egy apró, pár perces pihenést a nézőnek, ami viszont ront az élvezeti értékéből, és némely történetszál pedig csak azért van ott, mert fontosnak tűnik, aztán gyorsan le is zárják. Például az egyik incidensnél eljáró rendőrök ügye számomra nagyon fontos lett volna, mint ahogy az is, hogy, hogy miért kellett ennyi idő ahhoz, hogy elkapják a gyilkost. Egy-egy röpke jelenettel elintézik mindkettőt, pedig akkorban ez igen nagy hatással volt az igazságszolgáltatás menetére, s nemcsak civil oldalról. Aztán persze majdnem minden a helyére került a kifejezetten ügyes időbeli ugrálásnak, ami mindig megmagyaráz egy-egy olyan apró szeletet, hogy ne legyen hiányérzetem. Így aztán megbocsátottam a hosszúnak tűnő epizódszámot, de még így is kicsit túlzó, nyolc elég lett volna. Ha ezen mégis túllendülök, rendben, kellett, hogy egy tényleges lezárást kapjon a történet. Ami viszont érdekességet tartogatott a végére is: még egy másik rémet is megemlítenek, bemutatnak a széria vége felé, ami egyfajta utalás a fejlődés árnyoldalaira és az amerikai élet rémálomszerű bugyrait is a felszínre hozza.
Ahogy egy barátomnak már írtam: ne nézd meg este, inkább délelőtt, délután, de semmiképpen se elalvás előtt. Emellett még egy jótanács: minden nap egy rész. Ha egyben akarod végignézni: sok lesz, hidd el. Nem azért, mert horrorisztikus, hanem mert a bőröd alá kúszik, nem enged és nyomot hagy. Nyugatlanít, ahogy írtam is fentebb és ugyan a lezárás mindent elvarr, mégis marad egyfajta gondolat a sorozat után. Talán az, hogy ez megtörtént, hogy ilyen emberek léteznek és a világban szaladgálhatnak a mai napig. Ez azért igen félelmetes.
