Elkeződik a film, mintha csak egy Stephen King regénybe csöppenénk. Aztán folytatódik, mintha Jonathan Demme A bárányok hallgatnak világában járnánk és a végén egy kis David Fincher féle Hetedik is befigyelne. Igen, ezek mind nagyon jó elődök, hivatkozási alapok. Miközben ez a film ad még mást is: olyan jeleneteket, amelyek tényleg nem hagynak nyugodni.
Oz Perkins (Anthony Hopkins fia) fogta az összes fentebb említett, ma már mondhatjuk klasszikust és megszórta egy kis temrészetfelettivel. Az eredmény igen jól sikerült. Olyan filmet tett le az asztalra, amely hangulatában abszolút a megfoghatatlant képviseli. Próbálsz egy fogodszkodót találni, de valahogy a hármonegyedéig az az érzésed, hogy nincs. Igen, embereket öl egy sorozatgyilkos jó ideje és el kell kapni. Eddig világos, de hogy kell elkapni, ha nem is ő az elkövető? Miért állítanak rá egy kezdő különleges ügynököt az ügyre? Szépen lassan kiderül, ahogy minden egyes összefüggés is, ami viszont nem ad megnyugtató lezárást a történetnek.
Sem annak, sem pedig a főszereplőnek, sem a nézőnek. A miért egyszerű: mindent fel kell áldozni ahhoz, hogy véget érjen a borzalom, ez pedig ugyan praktikus, de mély nyomokat hagy. Ahogy a főgonosz is. Régen láttunk már ennyire emlékezetes antagonistát a vásznon. Belemar az agyadba, a lelkedbe és nem ereszt. Bármit is tesz: énekel, beszél magában, beszél másokhoz, vagy egyszerűen csak jelen van.
Ebben a filmben talán csak egy dolog a megnyugtató: a legeleje. Utána magával ránt és már talán az első 10 perc után érzed, hogy itt nem is lehet semmilyen happy end. Nem illene ide és hála az égnek, ezt tudta a rendező, író is, sőt még az utolsó kép is ezt támasztja alá.
Ha akarod nézd meg, de figyelmeztetlek, ez nem lesz szórakozás. Inkább egy utazás a beteg elmék vidámparkjába, ahol mindenki gonosszá válik így vagy úgy.
